Aki dolgozni szeretne és megfelelni, annak szembe kell néznie azzal hogy a saját érdekeit fel kell áldoznia a munkáltató érdekeiért.

Alapvetően ezzel nem is lenne baj, ha ez fordítva is így működne. A dolgozónak mindent meg kell tennie azért, hogy a cég minél hatékonyabbá válhasson. Esetenként saját érdekeinek feláldozásával.

Elvárják, hogy lojális legyen a vállalattal szemben annak érdekeit helyezze saját maga elé. Hivatkozás, hogy ez a fő munkahelye, és neki is számít mennyire jól megy a cég.

Hisz a vállalat biztosít számunkra bejelentett munkahelyet (jó esetben), rendszeres és kiszámítható havi fizetést. Ellentétek sajnos mindig is lesznek munkáltató és munkavállaló érdekei között.

Némely cégek hozz állása katasztrofális a dolgozókkal szemben. Ha például szabadságot szeretnénk kivenni ahhoz egy sor kisebb atrocitást el kell szenvednünk. Az előre bejelentéstől a bírálati időn keresztül egészen az alkudozásig. Nem is említve azt, hogy a munkáltató rendelkezik éves szabadságunk döntő része felett, meghatározhatja a pihenés idejét (kötelező leállás, karbantartás).

A legrosszabb pedig a fizetetlen szabadságra való küldés.

Míg ha a cég rendel be szabadságról akkor viszont azonnal kifogást nem tűrve menni kell. Ez a magatartás elég egyoldalú, és a demokráciával köszönőviszonyban sincs. Szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek hiányában sajnos nem sok lehetőség van a munkavállaló számára (multinacionális cégek által megvett vagy tönkretett szervezetekről van szó). Ez a direktórium a fizetés és a munka arányán is látszik. Míg a vállalat több munkát vár el kevesebb bérért, velük szemben álló dolgozó viszont többet szeretne keresni kevesebb munkával. Ez a gazdasági nézeteltérés sok konfliktushelyzet elsődleges forrása. Ebben a kettősségben a vállalat az elnyomó, és a dolgozó az elnyomott.

A nagyvállalatok viselkedése viszont a erős skizofrénia tüneteit mutatja. Mert míg a foglalkoztatás esetében egy agresszív elnyomó, az értékesítésnél szociális és jóságos képet mutat.